Íme blogom. Nem ígérem, hogy rendszeresen frissítek. Sőt. Tulajdonképpen csak akkor írok, ha jól esik. Ez a blog tulajdonképpen csak magamnak készül, de elolvashatja bárki. Ettől még nem fogtok engem jobban ismerni, mert még én sem ismerem igazán saját magamat. Vannak napok, amikor egyszerűen meglepődöm magamon, hogy elméletileg én nem szoktam ilyet érezni. Talán felnőttem. Vagy nem is. Azt sosem fogok. Pont az a bajom, hogy túl gyerekes vagyok.
Arra van igényem, hogy álmodozzam, hogy vacsorához kakaót igyak, hogy ellegyek a saját kis világomban. Magamban belülről tudom, hogy nem egészséges egy álomvilágban élni, de nem tudok a fantáziámnak határt szabni. Ha elragad, végem.
Már kisgyereknek is különböztem a többiektől. Abszolút nem voltam az a nyitott szociális kis virgonc kölyök. Én, amíg az óvodástársaim játszottak mindenféle idióta körjátékot, én a sarokban gubbasztottam egy könyvvel, és bár olvasni még nem tudtam, a képek alapján mindenféle történetet találtam ki magamnak. És jól leszóakoztattam magamat. Otthon mindenféle gyerekújságokból vagdostam ki magamnak képeket, és úgy elbeszélgettem velük, mintha bizony a legeslegjobb cimborák lennénk. Alig voltak barátaim. És most is alig vannak.
